A Körös és Tisza számtalan ága egykoron behálózta ezt a Tiszazugnak nevezett festői tájat. A vízfolyások árvízmentes partjain újra meg újra otthonra találtak lakóhelyet kereső elődeink. Az éltető víz közelségének, termékeny földjeinek köszönhetően a Tiszazug hazánk régészeti leletekben egyik leggazdagabb vidéke.
Az újkőkor kezdetén, Kr. e. 5000 táján vette birtokba ezt a vidéket az ember. Benépesítette a folyópartokat, meghonosította a földművelést és az állattartást, elterjesztette a házépítés, a szövés-fonás, a kerámiakészítés mesterségét. Legtöbb településük éppen a Körösök partjain található, ezért a régészek Körös kultúrának nevezik ezt az írást még nem ismerő népességet.
Az újkőkor szántóvetőit rézkori pásztortörzsek követték, melyről a pusztaistvánházi temető sírjai tanúskodnak. A rézkor végén Kr. e. 4-3. évezred fordulóján Kelet-Európa sztyeppéiről érkeztek több hullámban népcsoportok. Az ő megjelenésükhöz köthető a környéken látható halomtemetkezés, melyeket a népnyelv kunhalmoknak nevez.A bronzkorban több évszázadon át fennálló virágzó települések, már-már városok keletkeztek. Egymásra rakódott települési rétegeikből hatalmas dombok, idegen szóval „tell”-ek emelkedtek: Tiszaug-Kéménytető, Szelevény-Menyasszonypart. Ezek is dombok, halmok, de az élet nyomait őrzik, nem a temetkezését.
A Kelet-Európa felől érkező szkítákkal és a nyugat felől hódító keltákkal megszűnt a vidék történelmének „névtelen” korszaka. Az új jövevényekről már írott emlékanyagot is ismerünk, róluk antik források szólnak. A kelták több gazdag temetkezését találták meg a régészek Öcsöd-Rédai kert lelőhelyen.
A római korban a Tiszazug is a „Barbaricum”, a birodalom határterületének része volt, melyet a szarmaták laktak Krisztus születésétől a 4. század végéig. A sűrűn fellelhető településnyomokból nagy népességszámra következtethetünk. Ők a népvándorlás kor előhírnökei. Őket követően vált igazán mozgalmassá az Alföld, a Tiszazug története. Gepidák, hunok, avarok hódították meg egymást váltva a környéket. Az avarok emlékét is számtalan lelőhely őrzi, köztük az öcsödi temető. Leghíresebb mégis a „kunszentmártoni ötvössír”, melyben egy korabeli bronzműves nyugodott mesterségének szerszámaival eltemetve.
Hatezer év csatáinak, vándorlásaink, békés évszázadainak emlékét őrizte már e föld, mire honfoglaló eleink a 9. század végén véglegesen birtokba nem vették.
