A középkori falu
Már az Árpád-korban vonzotta a letelepedni vágyókat a Körös tiszta vize, a gazdag termőföldek, rétek. A középkori falu nyomait a régészek Kunszentmárton telekparti részén találták meg. A városka első írásos említését oklevéllel bizonyíthatóan csupán 1377-ből ismerjük, de lehetséges, hogy a Váradi regestrumban vagy Váradi jegyzőkönyvekben is írtak róla (1212-15.). A tatárjárás után kunok érkeztek e területre, s a település így válhatott az évszázadok során a Nagykunság, e tiszántúli tájegység szerves részévé. Jelentőségét növelte, hogy a Tiszántúl középső részén a legkitűnőbb lehetőséget kínálta a vízi átkelésre.
A 16-17. században adományozás és vásárlás útján több gazdája is volt Kunszentmártonnak (Radych-Bosty család, Kolláth István, Sennyei István…). A török korban a pusztítások következtében többször is elnéptelenedett a falu, s 1699-re lakatlanná vált.
A szabadság ára
A török kiűzése az országból meglehetősen kiürítette az államkincstárt. Lipót császár új bevételi forrásokat keresett, s 1702-ben eladta a Jászkunság területét. Az eladással korábbi kiváltságaikat elveszítő kunok és jászok sérelmeiket csak 1745-ben tudták orvosolni. Ekkor Mária Teréziának háborús kiadásaihoz jelentős pénzösszegre volt szüksége, s így az önmegváltás, latinul redempció során földjeiket tetemes summával megválthatták, visszavásárolhatták. Visszakapták önállóságukat a jogszolgáltatásban, a közigazgatásban, szabadparaszti jogállást nyertek.
A teljesen elnéptelenedett „Szent Mártony pusztára” 1718-tól érkeztek folyamatosan jász betelepülők. A redempció nagy lökést adott Kunszentmárton fejlődésének, hiszen ismét kiváltságos helység lett. A szabadparaszti társadalom jobb lehetőségei vonzották a betelepülőket. Rendkívüli ütemben erősödött a kézműves ipar, melyet a Jászkunságban eléggé korainak számító (1765.) céhszerveződés igazol. A település mintegy 90 év alatt a „semmiből” kinőve eljutott a városi rang megszerzéséig.
A virágzó mezőváros
Az 1807-ben mezővárosi rangot elnyert település, s Nagykun kerületi székhely a 19. században lendületesen fejlődött. Folyami átkelőhelyként fontos szerepet játszott az Alföld forgalmának lebonyolításában. A kedvező földrajzi adottságok, a folyóvíz, a dús rétek, legelők megléte segítették a letelepedést és a fejlődést. A városi címmel járó évi négy országos és egy hetivásár tartása kedvezően hatott az ipar és a kereskedelem élénkülésére.
Jász-Nagykun-Szolnok vármegye megalakulása (1876.) után Kunszentmárton rendezett tanácsú város lett. A településhez tartozó Mesterszállás és Csorbapuszta elszakadása 1896-ban jelentős hanyatlást eredményezett, s jogilag nagyközséggé minősítették vissza a települést. A városi rang elvesztéséhez hozzájárult, hogy a paraszti árutermelés, a gabonakereskedelemből származó tőke nem volt elég erős hitelintézetek alapítására, komoly infrastrukturális beruházásokra (közművek, közlekedés, szállítás…) és főképp nem ipari befektetésekre. Egyéb városképző erők is hiányoztak, hiszen nem lett közigazgatási központ és forgalmi (vasúti) csomópont sem.
„Élni, megélni és haladni”
(Mezey Lajos Kunszentmártoni Híradó 1932. július 17.)
A századfordulón – bár fejlődésének lendülete még tartott – a nagyközséggé visszaminősített Kunszentmárton kimaradt az állami városi támogatásból. A két világháború között szintén saját anyagi erejére támaszkodva volt kénytelen folytatni a település formálását. Ám a lassan fejlődő infrastruktúra (közművek, távközlés, szállítás), a rossz úthálózat, a település kismértékű bővülése visszafogta az ipar, a kereskedelem, a mezőgazdasági termelés növekedését.
A változásnak, előre lépésnek jele volt ellenben az ipariskola megalapítása. A hitelrendszer bővülését a Népbank és a Kunszentmártoni Takarékpénztár után létrejött Gazdasági Takarékpénztár (1896.) jelezte. A századfordulón megalakultak az első szövetkezetek. A vasútvonalak (1885. Pusztatenyő-Kunszentmárton, 1887. Kunszentmárton-Szentes) nem csupán a búza szállítását biztosították, hanem bekapcsolták az itt élőket az ország kulturális, gazdasági vérkeringésébe. Az egyesületek, körök saját székházakkal büszkélkedhettek, s a Gőz- és Kádfürdő (1903.) mellett a Körös Szálló (1908.) is elkészült.
A második világháború idején, 1944. október 6. éjjelén szovjet légitámadás sújtotta Kunszentmártont. A helyi harcok során közel hetven ember vesztette életét.
A kommunizmus évtizedei
1949-re lezárultak a társadalmi-politikai változások, s a proletárdiktatúra bevezetését radikális államosítások kísérték. 1948 októberében létrejött Szolnok megye második termelőszövetkezeti csoportja a Zalka Máté, majd a Búzakalász és a Zöld Mező, kisipari termelőszövetkezetek alakultak. Az 1960-as évek végén kezdődő és az 1980-as évekig folyó iparosítás gyors és jelentős méretű volt. Olyan nagy- és középüzemek jöttek létre, mint a szőrmegyár, a Beton- és Vasbetonipari Művek. Kunszentmárton az 1980-as évekre a megye déli peremének egyetlen számottevő iparral rendelkező települése lett. Az ipar népességmegtartó ereje 1981-85 között vált érezhetővé. Ez stabilizálta a település központi szerepkörét a térségben, s hozzájárult Kunszentmárton 1986. január 1-jei várossá nyilvánításához.
Ma Kunszentmárton a kistérségi szerveződés szerint 11 településből álló Tiszazug központja.
